Einsiedeln Apátság

Az Einsiedeln Fekete Madonna a Kegyelem-kápolnában évente mintegy 800 000 zarándokot és turistát vonz.

Ellentétben például Lourdes-al , az einsiedelni zarándoklat nem a Mária jelenéséig nyúlik vissza, hanem egy szerzetesi hagyományhoz.

Az Einsiedeln zarándoklatra vonatkozó legrégebbi fennmaradt utalás a 14. század elejére nyúlik vissza. Maga a zarándoklat azonban valószínűleg régebbi. Bátorította az angyalok felszentelésének legendája, amely szerint az Einsiedeln Kegyelem Kápolnáját maga Krisztus szentelte fel 948-ban. Eredetileg az Einsiedeln zarándoklat tehát a Krisztus által felszentelt templomba való zarándoklat volt, amely csak fokozatosan vált Mária zarándoklat a Máriás áhítat felemelkedésével a középkorban.

A csodálatos felszentelésre minden évben az angyalok felszentelésének ünnepén, szeptember 14-én emlékezünk.

Miért rágcsálták egykor a svájci keresztények Krisztus anyját?

A Schabmadonnen az ehető ereklyék hosszú hagyományának része.

A középkori Európában virágzott a hagyomány, hogy a felszentelt Mária-szobrok darabjait lekaparják és megeszik. A Schabmadonnának nevezett figurák a szent ételek elfogyasztásának népi erejéről mesélnek.

A schabmadonna kifejezés a német schaben szóból ered, ami azt jelenti, hogy kaparni vagy borotválni. A közép-svájci Einsiedeln apátság által készített, égetetlen terrakotta figurákra utal. Ezeket zarándokoknak adták el, akik az apátság kegyelmi kápolnájában található fekete szobor, az Einsiedeln-i Fekete Madonna (más néven „Remete Szűzanya”) tiszteletére érkeztek. A zarándokok a Fekete Madonna miniatűr másolatait szuvenírként vitték haza, és az agyagpalacsintákat vagy a port lekaparták, és a kaparékot mindennapi ételekkel vagy italokkal keverve fogyasztották, mint egyfajta gyógyszert.

A Schabmadonnáról levett kaparékról úgy hitték, hogy eloltja a tüzet és gyógyítja a betegségeket.

A Schabmadonna fénykora a 16. és a 19. század közé esett, amikor a keresztények úgy vélték, hogy a tárgyak „csodákra képesek”. Ezek a csodák a tűzoltástól kezdve a tenger lecsendesítésén át az egészségügyi problémák gyógyításáig terjedtek. A középkori Európában a babonás és a vallási hagyományok gyakorlata gyakran átfedte egymást, mivel a hit a mindennapi, a fizikai és a bensőséges dolgokon alapult. Mivel az orvostudomány az ismétlődő járványok közepette nagyrészt egészségtelen és ijesztő dolog volt, a szent ételeket gyakran a legjobb megoldásnak tekintették. 

A figurák kiegészítéseként a Schabmadonna mellett hordható amulettek is voltak, amelyek egy testrész vagy egy betegséget vagy bajt jelképező szimbólum képében készültek, mint például a gyomor a gyomorhurut vagy a szív a szívdobogás esetén.

A schabmadonnák csak egy példája a korabeli szélesebb zarándoklási szuvenírpiacnak. A középkori betlehemi vállalkozók például a Tejbarlangból (egy barlang, ahol Szűz Mária állítólag kiöntötte az anyatejét) származó kaparékot is árultak. Az így nyert porról úgy hitték, hogy vízzel keverve gyógyír a meddőségre.

Einsiedelnben a szerzetesek Schabmadonneneket készítettek úgy, hogy az agyagot metszett nyéllel ellátott sajtolókkal formára préselték, majd az így kapott figurákat megszentelték. Az apátság még azt is hirdette, hogy minden egyes Schabmadonna a kegyelemkápolnából származó port tartalmaz. Ellentétben egy másodlagos ereklyével - például egy papír- vagy szövetdarabbal, amely megérintett egy első osztályú ereklyét, például egy szent csontjait, fogait vagy haját -, amelyet az ember megcsókolhatott, imádkozhatott felette vagy az arcához tarthatott, a Schabmadonnák lehetővé tették az embereknek, hogy eggyé váljanak a porszemekkel, amelyek egykor magából a Fekete Madonnából származhattak.

A figurák csodatévő emlékként szolgáltak az Einsiedeln apátságba utazó zarándokok számára.

Mint minden nagyon áhított árucikknek, a Schabmadonnának is voltak hamisítványai, amelyeket az 1920-as évekig árultak a kereskedők Einsiedelnben és a környező területeken. Magánemberek is árultak figurákat, amelyeket később a kolostoron belül felszenteltek és hatékonynak tekintettek. A régészek ma már meg tudják különböztetni a szerzetesek által készített Schabmadonneneket ezektől az utánzatoktól, mivel az előbbieken általában egy holló látható, amely Szent Meinrád, az apátságot a kilencedik században alapító német bencés remete szimbóluma.

Az emberek egészen két generációval ezelőttig használták a Schabmadonnát.

„A Korán ivása, a Madonna lenyelése” című tanulmányában Wilkens a Schabmadonna gyakorlatát az iszlám szent étkezési hagyományához hasonlítja. Bár a gyakorlatnak nincs elfogadott kezdeti időpontja, egyes muszlimok ma is tintával írnak Korán-verseket egy tányérra, tálra vagy papírra, és feloldják őket vízben. Az illető ezután megissza a vizet, amelyről úgy gondolják, hogy a versek erejével van átitatva, egyfajta hagyományos gyógymódként. A verseket gyakran az adott személy betegségére szabják.

Mind a Schabmadonna, mind a Korán ivása esetében a fogyasztás aktusa fontosabb, mint a táplálkozási értéke, mivel az emberek, akik ezt teszik, úgy vélik, hogy az átformálja őket. Ez a hit áll a transzszubsztanciáció és az úrvacsorai ostya elfogyasztása mögött is, de a protestáns reformáció előtt sok laikus nem jutott rendszeresen az Eucharisztiához. Mivel a szerzetesek által felszentelt Schabmadonneneket minden társadalmi osztályba tartozó zarándokok elfogyaszthatták és bárhová magukkal vihették, a köznép számára hozzáférést biztosítottak a hasonló vallási hagyományokhoz.

Az einsiedelni apátság 1789-ben beszüntette a Schabmadonnen gyártását.