Cathédrale Notre-Dame-de-l'Assomption de Montauban

1780. augusztus 29-én született a gascogne-i Montauban városban Jean Auguste Dominique Ingres francia festő.

Apja díszítőszobrász, portréfestő, muzsikus s a helyi tudós társaság tagja volt. Eleinte ő oktatta fiát, aki később a marista szerzetesek iskolájába járt, ám az a forradalom alatt megszűnt. 1791-től tanult a toulouse-i akadémián, s hogy eltartsa magát, másodhegedűs lett a városi opera zenekarában. Élete végéig játszott "Ingres hegedűjén" - ez a művészi sokoldalúság metaforája - később csak a saját örömére.

1797-ben Párizsban Jacques-Louis David tanítványa lett, két év múlva felvették az École des Beaux-Arts festő szakára. 1800-ban elnyerte a főiskola első díját, 1801-ben Agamemnón követeket küld Akhilleuszhoz című képével a Római-díjat, de Napóleon háborúi miatt a kincstár üres volt, s csak műtermet és szerény illetményt kapott. 1804-ben Liége városnak megfestette Napóleont, mint első konzult. Apja és saját arcképe mellett portrékat készített a Riviére családról, majd I. Napóleon a császári trónon címmel egy szakrális jellegű képet alkotott.

1806-ban végre megkapván a díjat, eljutott Rómába, ahol az antik szobrászat és vázakép-festészet erősen hatott rá. Az 1806-os Salonon képeit "szokatlannak és forradalminak" mondták, de e bírálatok nem szegték kedvét. Római művei közt a Valpinconi fürdőző, az Oedipusz és a szfinx s a Granet a festő lett a leghíresebb - ezen a romantika hatása is érződik. Mivel ösztöndíja lejárta után Rómában maradt, korábban kötött jegyessége felbomlott. A megszállt város francia vezetői történelmi vásznakat rendeltek tőle: az Acron felett győző Romulust, és Az Aeneist olvasó Vergiliust. Jövedelmét ceruza-portrékkal egészítette ki, ezek modelljei egyéniségét is feltárták, s ma is keresettek.

Ingres 1813-ban megnősült, s bár egyetlen gyermekük korán meghalt, a házasság boldog volt. Napóleon bukása után nem volt munkája, majd az új francia követ kért képet tőle Krisztus átadja Szent Péternek a mennyország kulcsait címmel. Az 1819-es Salonban kiállított képei (egyebek között a híres Nagy odaliszk) éles kritikát kaptak, így Ingres elfogadta Lorenzo Bartolini szobrász firenzei meghívását, akinek műtermében együtt dolgoztak, s együtt is muzsikáltak. 1824-ig élt itt, portréi mellett a montaubani dómnak festette XIII. Lajos fogadalma című oltárképét. Ennek sikere nyomán otthon X. Károlytól vehette át a Becsületrendet, 1825-ben az Academie des Beaux-Arts tagja lett s párizsi festőiskolájának csakhamar száznál több tanítványa lett.

1827-ben lakosztályt kapott a római Francia Intézetben, Homérosz apoteózisa című képe a Louvre-ba került. 1829-ben az École des Beaux-Arts tanára, 1834-ben rektora lett, majd Szent Simphorien mártíriuma című képének hűvös fogadtatása miatt kérte, hogy nevezzék ki a római Francia Intézet igazgatójává. Az intézmény élén hat évet töltött, kibővítette az épületet, gyarapította a könyvtárat és régészeti tanfolyamot indított. Sok koncerten hegedült, az intézet végzős ösztöndíjasával Charles Gounod-val is játszott. Ekkor készült Az Odaliszk rabszolgával, és I. Miklós cár számára egy Mária-kép.

1841-ben tért vissza Párizsba, ahol nagy ovációval fogadták. Lajos Fülöp meghívta Versailles-ba, s a Comedie-Francaise-ba szabadjegyet kapott. Ekkor készült híres aktképe, A forrás, amelyet Lyka Károly így jellemzett: "tartózkodás és nyugalom, felfokozott szépségérzés és vágy a nemes formák után". Dampierre-ben két nagy táblaképet kezdett, Az aranykort s A vaskort, felesége 1849-es halála miatt azonban ezeket nem tudta befejezni, s lemondott főiskolai állásáról is. 1852-ben újra nősült s alkotókedve is visszatért. Mennyezetképet festett a párizsi Városháza számára I. Napóleon apoteózisáról, sok remek portét is készített, köztük az Uffizi számára Önarcképét. Az 1855-i párizsi világkiállításon képei nagy sikert arattak. 1862-ben szenátor lett. Utolsó jelentős műve a Török fürdő, ennek erotikus légköre jelzi vonzódását a keleti miliő iránt - vagy csak a közönség meztelenség-igényét szolgálta ki.

1867. január 14-én halt meg Párizsban, műtermét Mountauban városra hagyta, 4000 rajzzal, sok olajvázlattal, s a Jézus az írástudók között, vagy az Osszián álma című képekkel. Az Ingres-múzeumban található könyvtára és híres hegedűje is.

David 1825-ös halála után Ingres lett a klasszicizmus első festője. Művei kiegyensúlyozottak, hűvösek, a vonal és tiszta színek uralják őket. Ragaszkodott a részletek pontosságához, megvetette a mozgást, a rögtönzést, a zavarosságot, ugyanakkor képein a klasszicizmusban szokatlan érzékiséget találunk. Fő vetélytársa a romantikus Delacroix volt, akinek drámai fény- és árnyékhatásait elítélte, egyes kortársai - köztük Baudelaire is- viszont az ő sima tökélyét tartották elviselhetetlennek. Ingres-t a konzervativizmus bástyájának tekintik, de szigorát, elvontságra és összegzésre törekvését tanítványainak nem tudta átadni. Sokban hatott Degas-ra, Cézanne-ra, Renoirra s Picassóra is, a kubizmus és neoklasszicizmus előfutárának tartják. Történelmi tablói s az uralkodókat dicsőítő képei elavultak, de portréi ma is hatásosak.

XIII. Lajos fogadalma

A XIII. Lajos fogadalma Jean-Auguste-Dominique Ingres francia neoklasszicista művész 1824-ben készült olajfestménye, amely jelenleg a montaubani katedrálisban található. A festmény XIII. Lajos francia király Szűz Máriának tett fogadalmát ábrázolja.

A festményt a francia belügyminisztérium rendelte meg 1820 augusztusában a montaubani Notre-Dame székesegyház számára. 1820-ban a festmény témája XIII. Lajos 1638-ban tett fogadalma lett volna, hogy országát a Nagyboldogasszonynak szenteli fel Szűz Máriának. 1638-ban, amikor Ingres elfogadta a megbízást, Firenzében élt. Bár portréfestőként már sikereket ért el, ambíciója az volt, hogy hírnevet szerezzen a történelemfestészet tekintélyesebb műfajában. A tőle megszokott szorgalommal látott munkához, és négy évig dolgozott a nagyméretű vászon befejezésén.

Az alkotással 1824 októberében Párizsba utazott. A kép kritikai sikert aratott a Szalonon, és később megalapozta Ingres hírnevét, mint a klasszicizmus fő képviselője, szemben a romantikával, amelyet ugyanezen a Szalonon Delacroix A chios-i mészárlás című műve képviselt. A rafaelesque stílusban megalkotott, viszonylag mentes az archaizmusoktól, amelyek miatt korábban szemrehányásokat kapott, és Ingres nagyszerű visszatérését jelentette a párizsi művészvilágba a Rómában és Firenzében töltött évek után, valamint a merészebb stílus elhagyását. Ingrest egész Franciaországban ünnepelték. 1825 januárjában X. Károly a Légion d'honneur keresztjével tüntette ki, 1825 júniusában pedig beválasztották az Institut de France tagjai közé.

A festményhez számos életrajz és festett tanulmány maradt fenn. A kompozíció egy kis olajvázlata a montaubani Musée Ingres-ben található. 1855-ben Ingres megismételte a Szűz és a Gyermek alakját egy akvarelljén, a Szűz és a Gyermek megjelenése Páduai Szent Antal és Leopold előtt (Cambridge, Fogg Art Museum).