Leány gyöngy fülbevalóval

Dokumentumokkal bizonyított, hogy szülei 1632. október 31-én a Johannes névre keresztelték; hogy 1653-ban feleségül vette Catharina Bolnest, s hogy ugyanebben az évben a delfti Szent Lukács céh festőmesterként tagjai közé fogadta. Mi több: kétszer is - 1662-ben és 1671-ben - egy-egy évre a céh fejévé is választották. Végül hiteles feljegyzések igazolják, hogy 1675-ben elhunyt, egyes kutatók szerint tizenegy, mások szerint 8 gyermeket hagyva hátra.

A 35 kép mellett ezek tehát a tények. Semmit sem tudunk viszont arról, hogy például hol, kitől tanulta ki a mesterséget, a kor szokásai szerint utazott-e, járt-e Itáliában, Párizsban, vagy legalább Amszterdamban. Apja eredetileg takácsmester volt, utóbb - kilenc évvel Johannes születése után - fogadót nyitott és képkereskedéssel is foglalkozott. Ez utóbbi nyilván hatással volt az ifjú érdeklődésére, miként az akkoriban még virágzó Delft világa sem maradhatott hatástalan. De igazi festőműhely, amely megadhatta a későbbi mester elképesztő magabiztos technikáját (beleértve a festékkeverés trükkjeit) - Delftben nem volt. Másutt kellett, hogy megtanulja, ám nem tudni, hogy mikor és hol.

De még csak azt sem tudjuk, hogy kiket ismert korának - a holland festészet híres aranykorát írjuk - többi mesteréből. A Németalföldből 1579-ben kiszakadt Egyesült Tartományok - amelyek függetlenségét de facto 1609-ben ismerik el a spanyolok, de jure pedig az 1648-as münsteri béke - néhány évtized alatt szédületes fejlődésnek indultak. Dacára az állandó fenyegetettségnek, a háborúknak, a hét önálló tartomány az akkori európai kereskedelem fellegvára lesz, így gazdagodó polgárainak igénye és növekvő vásárlóereje a világi festészet példátlan hullámát termeli ki.

A csak negyed évszázaddal korábban született Rembrandt műveinek egy jelentős hányada még alapvetően biblikus indíttatású. 

Vermeer idejére már a "polgári mindennapokat", házbelsőket és elkapott hétköznapi életjeleneteket, városrészeket és templomokat ábrázoló zsánerképek váltak a meghatározóvá. Az utóbb iskolává nőtt gárda nagyjai szinte azonos időszakban születtek: Nicholas Maes Vermeer évében, 1632-ben; Pieter de Hooch és Gabriel Metsu három, Jan Sten hét évvel korábban, Frans van Mieris két évvel később.

Vajon kiket ismert közülük Vermer? Kiknek a munkáit látta, kikkel voltak hatással egymásra? Semmilyen utalás nem maradt fenn. Pedig még azt is tudni lehet, hogy a holland zsánerfestészet legnagyobbjai között számon tartott de Hooch és Sten éppen a hatvanas években rövid ideig maguk is éltek Delftben. Különösen Vermer és de Hooch egyes képei között szembeötlő a téma- , szemléletbeli, hangulati hasonlóság, amely alapján egyes irodalmak szinte bizonyosra veszik a két festő közötti ismeretséget. Bizonyíték azonban nincs.

Ugyanígy azt sem tudni, hogy volt-e mecénása Vermeernek? Kutatók hajlanak arra, hogy az egyik gazdag delfti polgár, az 1674- ben elhunyt Pieter Claes van Ruijven személyében véljék felfedezni, amit egyebek között az bizonyítana, hogy alig több, mint tíz évvel halála után veje egy amszterdami aukción 21 Vermeer képet kínált eladásra. (Utóbb, 300 éven át, egészen napjainkig soha többé nem került egymás mellé ennyi Vermeer-festmény ..) Ugyancsak e patrónus feltűnésével magyarázzák, hogy Vermeer, akinek legelső munkái még a caravaggiói hagyományokat követve historikus-biblikus témájúak voltak, minden ismert ok nélkül egyszer csak a kristálytiszta zsáner felé fordult, és egy kivétellel többet nem is szakadt el tőle.

Mások azonban kétségbe vonják van Ruijven szerepének ilyen túlértékelését - és tehetik, mert dokumentum se pro, se kontra nem létezik ez ügyben sem. Miként arról is csak találgatni lehet, hogy milyen volt a Vermeer-család anyagi helyzete? Feljegyezték: egyik festményét Van Buyten delfti pék 600 guldenért adta tovább, amit az akkori viszonyok között kifejezetten drágának találtak. Mégis, egy évvel Vermeer halála után felesége már két képet is a család egyik hitelezőjének kénytelen zálogba átadni, 1677-ben pedig formálisan is bejelenti, hogy képtelen az adósságokat visszafizetni.

Vermeer alakja amúgy nem csupán a ma embere számára ködbe vésző. Mivel képeinek elsőprő többsége magánkézben volt, kortársai és közvetlen utódai is alig tudtak róla. Igaz, Arnold Bon egy 1667- es költeményben még úgy méltatja, mint a kor festőóriásának tartott Carel Fabritius méltó utódját, és azt is tudjuk, hogy 1672-ben Hágában felkérték szakérteni olasz festmények elbírálására.

Mégis, az alig fél évszázaddal később megjelent Nagy Holland Festőenciklopédia minden külön utalás nélkül már csak a nevét említi.

Szakértők szerint ez a figyelmen kívül hagyás több mint egy évszázadra végzetesnek bizonyult, mivel a szentírásnak tekintett enciklopédia felújítói és epigonjai sem vettek eztán tudomást a delfti mesterről. Sokatmondó, hogy még egyes, XIX. század elejei kutatók is összekeverik őt a haarlemi Vermeer festőcsaláddal, de még 1833-ban is John Smith művészettörténeti munkája Metsu és de Hooch "tanítványaként" emlegeti őt.

Mindeközben képeinek külföldi vásárlói egykori kortársainak tulajdonítják műveit. (III. György angol király például azzal a tudattal büszkélkedett a "Zeneóra" című remekművel, hogy azt Frans van Mieris festette.)

Az újrafelfedezésben állítólag döntő szerep jutott a XIX. század közepén I. Vilmos holland királynak, akinek annyira megtetszett a Delftről készült városkép, hogy 1842-ben előkelő helyre rakatta gyűjteményében. Ezután már kutatók is elkezdtek komolyabban érdeklődni a szétszóródott Vermeer-képek iránt, de még így közel száz évbe telt, amíg 1935-ben Rotterdamban sor került az első önálló Vermeer-kiállításra. Igaz, az akkori katalógus már egyenesen Rembrandt mellé - azaz Hals, Sten, de Hooch és a többiek elé - helyezi munkásságát Utóbb viszont sajnálatos szépséghibájává lett a nagy rehabilitációnak, hogy a kiállított 15 Vermeer-kép közül hatról kiderült, hogy hamisítvány...

Vermeer művei

Vermeernek csak kevés munkája - alig negyven darab - dokumentált, művészi fejlődésének időrendisége is bizonytalan. Vélhetőleg a fiatalon elhunyt Carel Fabritius tanítványa lehetett, első munkái még a caravaggiói hagyományokat követve historikus-biblikus témájúak, barokkosan mozgalmasak. Vermeer gyorsan túllépett ezeken a hatásokon, az 1650-es évek végén két remekművel adózott szülővárosának: ezek az Utca Delftben és a Delft látképe (utóbbi egyik fő műve), mindkettő a város megragadó, költői hangulatú festői eszközökben gazdag ábrázolása.

Egyes kutatók szerint egy gazdag delfti polgár, az 1674-ben elhunyt Pieter Claes van Rujiven lett a festő mecénása, az ő feltűnése után fordult Vermeer váratlanul a kristálytiszta zsáner felé. Legszebb képeit az 1660-1670 közötti években festette, a korra jellemző egyszerű motívumokat, zenélő csoportokat, enteriőrökben, hangulatos szobában foglalatoskodó asszonyokat, portrékat alkotott. Legtöbbre kisméretű, gondosan komponált enteriőrjeit értékelik, amelyek megvilágítását az ablakon beáramló napfény adja. Az Olvasó nő, A gyöngymérő nő, a Nő ablaknál vizeskancsóval és a Tejet öntő asszony című képei e korszak munkáinak kiemelkedő darabjai. Egyik leghíresebb képét, a derűsen munkájába merülő Csipkeverő nőt a párizsi Louvre őrzi.

Vermeer kompozícióin a hétköznapi témák átszellemülnek, csöndes elmélyült figurái sajátos álomvilágot, hangulati élményeket fejeznek ki. Művei a tónusok tisztaságával, a fény és a tér bámulatos érzékeltetésével igazolják a festő mesteri tudását. A zsánerszerű kompozíciókon kívül elragadó portrék sorát festette meg, mint például a Turbános fej, a Lány piros kalappal, a Lány flótával és a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható Női arckép című képet. A Leány gyöngy fülbevalóval című képe, amelyet az utóbbi években különösen sokan ismertek meg Tracy Chevalier regényéből, majd annak nyomán a Scarlett Johansson és Colin Firth főszereplésével készült nagysikerű filmből, Vermeer életének egy epizódját rajzolta meg.

A festő utolsó korszakában régi motívumait ismételte érettebb megfogalmazásban, mint A szerelmes levél című képén. Műveinek szintézise A festészet allegóriája című, a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött kép, Vermeer költői világának egyik legtisztább megnyilvánulása, a színek és fény varázsához menekülő művész utolsó nagy ajándéka az európai és holland festészet számára. A képet egyébként korábbi tulajdonosa, Jaromir Czernin 1940-ben eladta Adolf Hitlernek, aki a tervezett linzi birodalmi múzeumban akarta kiállítani a műalkotást. A második világháború után, a Hitler ellen halála után meghozott népbírósági ítélet alapján az osztrák államé lett a kép, a diktátor egyetlen ausztriai vagyontárgya. Czernin örökösei vissza akarták kapni az államtól a képet, azzal érvelve, hogy a náci rezsim kényszerrel és ráadásul áron alul jutott hozzá. A kérelmet vizsgáló bizottság azonban 2011-ben hozott döntése szerint nem találta megalapozottnak ezt az érvet, s így a kép továbbra is a bécsi múzeum éke maradhatott.

Vermeer életében nem ért el nagyobb sikereket, képeinek döntő többsége magánkézben volt, kortársai alig tettek említést róla. A XVIII. század első felében megjelent Nagy Holland Festőenciklopédia minden külön utalás nélkül már csak a nevét említette, külföldi vásárlói egykori kortársainak tulajdonították műveit. Festészetét csak a XIX. században fedezték fel újra, nem kis részben azért, mert I. Vilmos holland királynak annyira megtetszett a Delftről készült városkép, hogy 1842-ben előkelő helyre rakatta gyűjteményében. Az impresszionisták már csodálták, a modern festészet egyik forrásaként méltatták. Az első önálló Vermeer-kiállítás 1935-ben nyílt meg.