Tragikus nap előzte meg a Legfenségesebb város alapítást

Velence, Veneto tartomány fővárosa az Adriai-tengerpart északi részén található 118 kis szigetből áll, amelyeket csatornák választanak el és hidak kapcsolnak össze. A velencei lagúna mintegy 1300 négyzetkilométernyi mocsaras terület. Vize sekély, sok helyütt csak derékig ér.

Velence történelme a Rialtót is magába foglaló szigetcsoporton kezdődött, amelyen menekültek telepedtek le, akik a legendák szerint 408 után I. Alarik nyugati gótjai elől kerestek biztonságot.

Az emberi élet nyomai azonban jóval régebbi időkig, a kora kőkorszakig vezethetők vissza. Az első tartós település nyoma időszámításunk előtt 700-ból származik.

466-ban a szigetek képviselői Gradóban megalkották a városkák kezdetleges önkormányzati rendszerét. Minden sziget külön tribunussal rendelkezett, akiket évente újraválasztottak. Ehhez a kezdetleges közösséghez tartozott a mai Velencén kívül a gyűlés színhelye, Grado is. Ez a városállamnak még nem nevezhető közösség függetlenítette magát az amúgy is szétesőfélben lévő római birodalomtól. 697-ben a városok szövetsége a gradói püspök kezdeményezésére Heraklieában egyetlen méltóságot állított a városok élére, a dózsét. Ezzel megalakult a Velencei Köztársaság. 1797-ig összesen 120 dózse volt a városállamban.

A 9. és 12. században stratégiai helyzete az Adriai-tengeren szinte érintetlen tengeri és kereskedelmi hatalommá tette a várost, amely jelentős politikai és katonai befolyással is bírt. Aktívan részt vett a keresztes hadjáratokban és harcolt más nagyhatalmakkal, mint Genova vagy Pisa.

A Velencei Köztársaság a középkorban érte el a virágkorát, a képzőművészet, elsősorban a festészet és az építészet központja lett. Az olasz reneszánsz képviselője a Bellini család volt, akik iskolát alapítottak itt. Az iskola híres diákjai voltak többek között Giorgione, Tiziano és Tintoretto is. Az építészet fontos eleme a velencei gótika volt, amely ötvözte a bizánci, az iszlám és a gótikus építészet jegyeit. A későbbi reneszánsz és barokk épületek is viselik ennek a stílusnak a jellemzőit (gyakoriak pl. a minaretek). Az építészeknek meg kellett birkózniuk a szigeteken uralkodó viszonyokkal, a palotákat és kastélyokat több száz tölgyfa-cölöpre építették, akárcsak az elődeik a 6. században. Az egyik leghíresebb velencei építész Andrea Paladio volt.

A 12. és 15. században fénykorát élő Velencét gyakran illették az Adria királynője címmel, vagy Serenissimaként (legderűsebb), azaz a Legfenségesebbként emlegették.

A 16. század vége felé a Velencei Köztársaság kissé hanyatlott az Afrika körüli új hajóutak megnövekedett jelentősége miatt. A kultúra viszont tovább fejlődött. A 17. század második felében a színházak a lakosság részére is játszottak operát, ezzel Velence igazi opera-nagyhatalom lett. A városban több mint 16 színház volt, de tartottak operaelőadásokat a kolostorokban, az uralkodók házaiban és a palotákban is. Az egyik legkiemelkedőbb operaszerző Francesco Cavalli volt.

1797-ben a francia megszállás miatt a Velencei Köztársaság megszűnt. Ezek után Velence felváltva tartozott az osztrákokhoz és a franciákhoz. 1815-ben a város az Osztrák Császárság része lett. Ezt a velencei nép megszállásnak tekintette és nyugtalanságot váltott ki. Az 1866-os népszavazás után Velencét az egységesített Olaszországhoz csatolták.

A második világháború alatt a város elkerülte a súlyos pusztulást, gyakorlatilag érintetlen maradt. Sok történelmi jelentőségű emlék maradt fenn, amelyek az UNESCO világörökség részét képezik.