Paganini Múzeum Genovában

Niccolo Paganini, olasz hegedűművész-zeneszerző, "az ördög hegedűse" 1782. október 27-én született Genovában. Amatőr zenész apja kezdte tanítgatni, méghozzá igen szigorúan, mert korán felismerte fia tehetségét és az ebből nyerhető hasznot. Amikor egy idő után a csak mandolint pengető atya képességeit meghaladták az órák, a helyi templom karmesterét kérte fel óraadónak. Paganini 1793-ban lépett fel először, majd Pármában tanult hegedűt és zeneszerzést. 1797-ben apjával lombardiai hangversenykörutat tett, ez is növelte hírnevét.

Hamarosan megszökött családjától és önállósította magát. Meghökkentő jelenség volt, sápadt, sovány, horgas orrú, csapzott hajú, sötétkék szemüveget viselt. Vándorútjain romantikus szerelmekbe bonyolódott s nagy kártyás lett. Adósságai miatt egyszer zálogba csapta hegedűjét, s egy Guarnerit kapott kölcsön egy francia kereskedőtől, kinek annyira tetszett a játéka, hogy végül neki adta a hangszert. Fogadás révén egy Stradivarit is nyert, mivel elsőre eljátszott egy ismeretlen művet.

1801-től hat évig megírta technikájának újszerűségét hűen tükröző 24 Capriccióját szólóhegedűre. Ekkor szerezte 12 hegedű-gitár szonátáját is, ügyesen vegyítve a komponálást és a románcot: alkotótársa egy máig ismeretlen firenzei nemesasszony volt, aki gitáron játszott. 1805-ben Elisa Bonaparte Baciocchi, Napóleon húga luccai hercegi magánhegedűssé és udvari karmesterévé nevezte ki. Paganini ezután gyakran koncertezett, 1809-től hangversenyei jövedelméből élt, 1813-ban "végigturnézta" az olasz félszigetet.

1815-ben Antonia Bianchi táncosnő lett az élettársa. Milánóban Charles Philippe Lafont-nal, Piacenzában Karol Lipinskivel vívott vonópárbajt, s a "hegedűversenyeken" le is győzte őket. 1825-ben érezte technikáját annyira kiforrottnak, hogy egész Európának megmutassa magát. Bécsben 1828-ban, Párizsban és Londonban 1831-ben mutatkozott be, oly sikerrel, hogy császári kamaravirtuóz lett, a közönség pedig hisztérikusan rajongott érte, és jelentős vagyonra tett szert. Ezután Párizsban élt, s megbízta Berliozt a Harold Itáliában című szimfónia megírásával - ám a brácsaszólót mégsem játszotta el, mert nem tartotta komoly feladatnak. Berliozt mégis - szokásától eltérően - 200 ezer frankkal támogatta, mert úgy érezte, a tehetséget segítenie kell. Pénzét kaszinóba fektette, s mikor az tönkrement, Marseille-be, majd Nizzába költözött, itt is halt meg gégesorvadásban. Korábban vérbaj ellen higannyal kezelték, ez megtámadta fogait, gyomrát és idegeit.

Egyénisége és kalandjai révén Paganini a romantikus művész típusa, fausti, sőt mefisztói figura lett. Vad történetek keringtek róla: börtönben ült gyilkosság miatt, az áldozat beléből készült húrokon játszik, mondták, hogy patája van, mások a könyökén ülő ördögöt is látták. Növelte titokzatosságát, hogy több darabját nem adta ki, műveit tanítványai jelentették meg halála után. Holtában sem volt nyugta: az egyház nem engedte megszentelt földbe temetni, teste két hónapig a lakásán maradt. Egy szigeten temették el, de a hatóság kihantoltatta, 1844-ben Genovába került, majd újra eltemették Pármában. A római egyház csak 1876-ban engedte szertartás szerint eltemetni. Később a fia Pármába vitette, ma is ott nyugszik, kezeit a párizsi konzervatórium őrzi.

Fantasztikus hegedűtudását a csak 1896-ban leírt Marfan-kórnak tulajdonítják. Ez lehetséges is, mert a betegség igen hosszú ujjakkal, sápadtsággal és hangszálbénulással is járhat, és orvosának jegyzetei is a Marfan-kórral egyeznek. Az nem hihető, hogy sebészi úton tették volna ujjait különösen hajlékonnyá.

Művei - főleg a Capricciók, hat hegedűversenye és variációsorozatai - az ujjrend és hangolás új módszereit igényelték. Variációi közül jelentősek a Velencei karnevál, a Boszorkánytánc s a God Save the King. Híres műve a Moto perpetuo (Örökmozgó), a Mózes-fantázia, s a Merveille, az egy hegedűre írt "duó" fődallamát a balkéz pizzicatója kíséri. Dallamalkotása nem jelentős, Kreutzer és Rode epigonja volt, művei a virtuozitásra épülnek. Ragyogóan improvizált, színészkedett és trükköket is szívesen mutatott be: átvágott egy-két húrt s a többin folytatta az előadást, egyetlen húron (a g-n) is adott elő darabokat. Gyakran élt a húrok szokatlan akkordfogásokat és változatos hangszínt eredményező elhangolásával. Művei ma a művészi tudás fokmérői, technikai újításait későbbi virtuózok, Sarasate és Eugene Ysay:e utánozták.

Főleg első, D-dúr versenyműve népszerű, s a második koncert rondója, a La Campanella (ezt Liszt is feldolgozta) továbbá szonátái és hat, hegedűre, brácsára, gordonkára és gitárra írt kvartettje. A zenekari és zongorajátékra is hatott, kortársai közül csak Schumann és Liszt, a két nagy romantikus pianista követte. Liszt bravúros zongora-technikáját Paganini nyomán dolgozta ki, Schumann Karneválja titokzatos, hoffmanni alakként állítja be. Művei Liszt, Brahms, Schumann, Rahmanyinov és Lutoslawski darabjait ihlették. Genova 1954 óta évente Paganini-versennyel tiszteleg emléke előtt. "Hosszú haja, átható pillantása, furcsa és feldúlt arca volt, megszállott géniusz, kolosszus az óriások között" - írja róla Berlioz.