Toportyánok nyomait találták meg a Velencei-tónál

A Szent István Egyetem vadbiológusai osztrák és bajor kutatókkal együttműködve a világon elsőként alkalmaztak keresőkutyákat az aranysakálok jelenlétének feltérképezésére a Velencei-tó környékén.

A keresőkutyák jelzései alapján 73 százalékos pontossággal sikerült a sakálok jelenlétét bizonyító ürülékek kimutatása a vizsgált területen. Az új módszerrel a jövőben a kutatók pontosabb képet kaphatnak a sakálok előfordulásáról és viselkedéséről.

A beszámoló szerint azért fontos az aranysakálokkal kapcsolatos információk gyűjtése, mert a faj az elmúlt időszakban rohamos terjedésnek indult Délkelet-Európában.

A toportyán vagy nádi farkas néven is ismert aranysakál az 1990-es évek elején bukkant fel újra Magyarország déli határvidékén, miután a 19. századi jelentős élőhely-átalakítások, valamint a ragadozók kitartó üldözése miatt főként Bulgária területére szorult vissza.

1940 és 1990 között hazánk területén nem találtak szaporodó párt, csupán néhány kóbor példányt, 1989-ben Természetvédelmi Világszövetség Vörös listájára a Magyarországon kihalt fajként került fel.

Újbóli megtelepedését és rohamos térhódítását a faj rendkívüli alkalmazkodóképessége és üldözésének csökkenése mellett a délszláv háború, a mezőgazdasági művelés változásai, a globális klímaváltozás, valamint a nagyragadozók hiánya is elősegítette, így napjainkra országszerte elterjedt és terjed tovább hazánkból a szomszédos országok felé.

Annak ellenére, hogy a sakál terjedése az invazív fajokra jellemző gyorsasággal történik, a fajjal kapcsolatban még mindig sok a nyitott kérdés. Nem pontosan ismert például előfordulási területük sem, a sakál ugyanis éjszaka aktív, és akkor is főként a nehezen áttörhető bozótosokat, bokorerdőket és az elnádasodott nedves területeket járja.

Mivel a rejtett életmódú ragadozóval csak ritkán lehet találkozni, a kutatóknak más ismertetőjeleket - például az állat üvöltését vagy ürülékét - követve kell a nyomára bukkanniuk.

Ezt a nehézséget felismerve Heltai Miklós és Szabó László, a Szent István Egyetem kutatói az osztrák University of Natural Resources and Life Sciences és a bajor Forest Research Institute Baden-Württemberg - Wildlife Institute intézetek szakértőivel együttműködve keresőkutyákat képeztek ki speciálisan a sakál ürülékének megkeresésére, élőhelyének felmérésére, valamint a táplálkozásvizsgálatok elősegítésére.

A felmérés során a kutatók egy 133 kilométeres útvonalat jártak végig két kiképzett kutyával a Velencei-tó környékén, ahol két sakálcsalád jelenlétét akusztikus állományfelméréssel (üvöltéseik vizsgálatával) korábban már sikerrel bizonyították.

A beszámoló szerint a vizsgálatban részt vevő két ebet az éles bevetés előtt 12 hónapon keresztül kondicionálták, hogy felismerjék és ugatással vagy leüléssel jelezzék gazdájuk számára a sakálok ürülékét. Mivel az időjárási körülmények és a bomlási folyamatok jelentősen befolyásolják a vadon élő egyedek ürülékének állapotát, a terepi feladatokat napsütötte, esős és havas időben is gyakorolták. Riga és Molly, a két keresőkutya korábban már másutt is bizonyított, ugyanis bevetették már őket farkasok ürüléknyomainak keresésekor is.

A Mammal Research szakfolyóiratban októberben megjelent tanulmány szerint a kutyák összesen 34 ürüléket találtak, melyből 26 minta volt alkalmas a fajok azonosítására. A DNS-vizsgálatok alapján ezek közül három rókához, három kutyához, egy vidrához, 19 pedig aranysakálhoz volt köthető, ami a keresőkutyák teljesítményét illetően 73 százalékos pontosságot jelent.

Az eredmények alapján ezzel a módszerrel meg lehet majd különböztetni az aranysakál és a vörös róka által hagyott hasonló ürüléknyomokat, még annak ellenére is, hogy a két faj az élőhely és a táplálékbázis szempontjából is sok hasonlóságot mutat. Az ígéretes módszer várhatóan pontosabb képet ad majd a sakálok előfordulásáról és viselkedéséről, territóriumuk méretéről és élőhelyhasználatuk évszakos eltéréseiről, továbbá biztosabbá teszi a táplálkozásbiológiai vizsgálatokat is.

(Nyitókép: Arany sakál (c) wikipedia/Felagund)