Vatikán története

A mai pápai állam területét az 1929-ben aláírt olasz-vatikáni megállapodás, a lateráni szerződés jelölte ki.

A lateráni szerződés egy majd hatvanéves problémát oldott meg: 1870-ben, a francia-porosz háború kitörése után III. Napoleon császár visszarendelte a pápai állam védelmére Rómában állomásozó francia helyőrséget, s ezt követően az egységes olasz királyságot megteremtő Viktor Emánuel szeptember 20-án elfoglalta a pápák uralma alatt lévő Rómát. Bár a pápák szuverenitása megmaradt, 1929-ig öt pápa is a vatikáni palota foglya lett, mert az olasz kormány garanciatörvénye megfosztotta a katolikus egyházfőt a 13 ezer négyzetkilométerre kiterjedő régi szuverén jogaitól. 

A 1929. február 11-én aláírt lateráni egyezmény rendezte a "római kérdést". XI. Piusz pápa azt akarta, hogy a vatikáni állam új területe olyan kicsi legyen, amilyen kicsi csak lehet, s ezért lemondott Mussolininek arról az ajánlatáról, hogy a pápák fennhatóság alá kerülő terület nyúljon le egészen a Teveréig. Ő megelégedett a Szent Péter térrel, a Szent Péter bazilikával, a vatikáni palotákkal, illetve kertekkel.

Így a vatikáni állam Rómában lévő területe mindössze 0,44 négyzetkilométer, amihez a közeli Castelgandolfóban lévő pápai "nyaraló" néhány hektárnyi területe járul még.

A "lateráni" szó névadója a Plautius Lateranus család volt, amelynek római palotája még a császárság idején épült. Nero uralkodásától fogva hol császári, hol családi tulajdonba került, Nagy Constantinus azután a pápáknak ajándékozta. A Lateránusok palotája, illetve az ezen a helyen álló palota és székesegyház hosszú ideig volt a pápaság székhelye. A tűzvészek nyomán romosá, lakhatatlanná vált palotát 1586-ban építették újjá, hogy végül Róma város püspökségének hivatalai kapjanak benne szállást.

A lateráni szerződésben Olaszország elismerte a független Vatikánvárosi Államot egy jelképes nagyságú területen, az Apostoli Szentszék viszont elismerte Rómát Olaszország fővárosának. 

Az egységes Olaszország létrejötte során a pápai állam nagy része az Olasz Királysághoz került. IX. Pius pápa nem ismerte el II. Viktor Emmánuel olasz királlyá történő kikiáltását 1861-ben és visszautasította a király megegyezési ajánlatait is. A Róma környékére visszaszorult egyházi államot 1870-ig francia csapatok tartották fenn, de ezek kivonulása után az olasz csapatok megszállták Rómát. Pius, aki továbbra is egy szuverén állam fejének tartotta magát, nem ismerte el az Olasz Királyságot, sem annak törvényeit, pedig az 1871-es garanciatörvény (az állam és egyház szétválasztása mellett) biztosította szabadságát és különleges státusát. Az egyházfő magát "a Vatikán foglyának" nyilvánította, és Non expendit (Nem hasznos) című bullájában megtiltotta a katolikus hívőknek, hogy részt vegyenek a pápai területeket "bitorló" olasz állam közéletében. IX. Pius odáig ment, hogy kiátkozás fenyegetésével megtiltotta az olasz katolikusoknak a parlamenti választásokon való részvételt vagy azt, hogy képviselőnek jelöltessék magukat.

A következő évtizedekben az olasz állam és a pápaság viszonyát az ellenségesség jellemezte, a helyzet csak az első világháború után változott meg. XV. Benedek pápa felfüggesztette a katolikusok közéleti részvételének tilalmát, majd az őt Szent Péter trónján 1922-ben követő XI. Pius pápa 1926-ban titkos tárgyalásokat kezdett Olaszországgal.

A megállapodásokat 1929. február 11-én írta alá Benito Mussolini fasiszta diktátor és Gasparri bíboros a lateráni palotában, amely 1308-ig volt a pápák székhelye. A dokumentumcsomag egy államszerződésből, egy konkordátumból és egy pénzügyi egyezményből állt. Az államszerződésben Olaszország elismerte a pápa független és szuverén hatalmát a Róma Vatikán kerületében létrehozott szuverén államban, a szerződés 24. cikkelye szerint Vatikánváros "állandóan és minden esetben" semleges és sérthetetlen területnek tekintendő. A katolikus vallást államvallásnak nyilvánították és bevezették a kötelező iskolai vallásoktatást, ugyanakkor a Szentszék elismerte Rómát Olaszország fővárosának. A konkordátum biztosította a Szentszék számára a "szellemi hatalom teljes kifejtését, a kultusz- és egyházi ügyekben való törvénykezés szabad és nyilvános gyakorlását" (egyebek között elismerve az egyházi házasságkötés érvényességét a polgári jogrendszerben). A pénzügyi egyezmény a Szentszéknek 1,75 milliárd líra kártérítést biztosított, valamint a Vatikánon kívül eső területen is birtokában maradhattak templomok és paloták.

A Vatikán Mussolini rendszerében olyan erőt látott a 20-as évek második felében, amely megvédheti a polgári és egyházi érdekeket az erős olasz munkásmozgalommal szemben, Mussolini viszont azt remélte, hogy a pápasággal való kiegyezés révén megszilárdíthatja belső és nemzetközi pozícióit. Támogatást nyerhet gyarmati politikájához, Ázsiába és Afrikába küldött misszionáriusainak tevékenységéhez.

A lateráni megállapodások a fasizmus bukása után is érvényben maradtak, azokat az Olasz Köztársaság 1947-es alkotmányának 7. cikkében elismerte. 

A Szentszék a lateráni megállapodásokban vállalta, hogy távol tartja magát minden esetleges ellentéttől, amely más államok között keletkezik, egyebek között minden olyan nemzetközi kongresszustól, amelyet ilyen kérdések elintézésére hívnak össze, kivéve, ha az érintett felek a Szentszék békeközvetítését kérik. A Vatikán nem vehet részt olyan békekonferencián, amely egy konkrét háború után a hadviselő felekre vonatkozó békefeltételeket hivatott megállapítani.

A nemzetközi jog sajátos nyelvezetén a lateráni megállapodások "in faciendo állami szolgalmat statuálnak". Úgynevezett negatív állami szolgalom, hogy a római Szent Péter-tér nem zárható el, s hogy a vatikáni gyűjtemények mint nyilvános gyűjtemények kezelendők. Ami pedig Olaszországot illeti, saját területén nem hajthat végre olyan építkezést, amely Vatikán-város területét zavarná. "Pozitív szolgalom", hogy a "vatikáni vonatok" az olasz vasúti vonalakon közlekedhetnek, vagy hogy Olaszország gondoskodni köteles Vatikán-város vízellátásáról.

Említésre méltó, hogy a Vatikán képviselője 1971-ben Moszkvában aláírta az atomsorompó-szerződést, a Szentszék ott szerepel az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975-ös helsinki záróokmányának aláírói között, de azon államok között is, amelyek üdvözölték a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról, illetve csökkentéséről szóló amerikai-szovjet (orosz) SALT-START megállapodásokat.

A lateráni megállapodások 1984-ig maradtak érvényben, az ekkor aláírt új konkordátum újraszabályozta a Vatikán és az olasz álam kapcsolatait, határozottan szétválasztva az államot és az egyházat, megfosztva államvallás jellegétől a katolikus hitet.