Prieuré de Saint-Cosme

Pierre de Ronsard, francia reneszánsz költő 1585. december 27-én Saint Cosme Les Tours apátságában halt meg. Ronsard 1565-1585 között a kolostor apátja volt. Az apátság múzeumában emlékeznek meg a nagy költőről.

A Ronsard-nemzetségnek Franciaországban a XIV. századtól voltak birtokai, de egy családi legenda szerint elődeik a Duna vidékéről, tán Magyarországról származtak. Az 1524. szeptember 11-én a CHÂTEAU DE LA POSSONNIÈRE kastélybaszületett Pierre de Ronsard felmenői lovagok, katonák voltak, őt körülményei és elhivatottsága fordította a költészet felé. A dauphin (trónörökös) apródjaként nevelkedett, majd katonáskodott, de egy hadjáratban meghűlt, s egész életére megromlott a hallása. Így nem lehetett katona, de hajlamai is az irodalom és a nők felé terelték. Újrakezdte tanulmányait, egyházi szolgálatba lépett, de sohasem szentelték pappá. Főleg a görög-latin műveltség, az ókori irodalmi műfajok érdekelték, Pindarosz ódái, Kallimakhosz himnuszai és Horatius természeti lírája.

Hamar kibontakozott irodalomszervezői tehetsége, tanulótársait a "Brigade", majd a "Pléiade" nevű csoportba mozgósította - ez utóbbi a Fiastyúk csillagkép francia neve, és az i. e. III. századi héttagú alexandriai irodalmi körre utal.

Ronsard mellett Joachim du Bellay volt a legjelentősebb lírikus közöttük. Ronsard Ódáinak négy kötete 1550-ben jelent meg, sem témáiban, sem verseinek szerkezetében nem követte szolgaian példaképeit, Pindaroszt és Horatiust, és társa, Bai:ff kísérletét sem fogadta el az időmértékes vers meghonosítására. Ronsard nyomán az egész francia költészet hű maradt a hangsúlyos verseléshez.

Ódái nem arattak sikert, s ő műfajt váltott: Szerelmek címmel 1552-ben megjelentette szonettjeinek gyűjteményét, melyek ihletője egy Cassandre nevű olasz lány volt, aki hamarosan férjhez ment, s így elérhetetlenné vált. Később Pajkosságok címmel kifejezetten erotikus verseskönyvet adott ki, tájköltészetét is átszövi az érzékiség, dalaiból természetesség, egyszerűség árad, epigrammái szellemesek, fordulatosak.

1555-ben érzelmei egy parasztlányka, Marie felé fordultak, e szerelem megvallása nem volt megszokott. Az idősödő híresség és a primitív, nagyon fiatal leány kapcsolata Ronsard líráját minden korábbinál gazdagabbá teszi: dalok, ódák, szonettek és elégiák váltják egymást párhuzamosan az érzelmek hullámzásával, a reménytől a szenvedésig. Közben kiadta himnuszait is, s ezekben teljesítette ki az új, hősi versformát, az alexandrinust, s alkalmazta a francia verstan állandóvá vált szabályát: a hím- és nőrímek váltakozását (az előbbiben nincs szóvégi néma e, az utóbbiban van). Himnuszaiban egyesítette a pogány és keresztény mitológiát. Sikerük jól jövedelmező plébániát, apáti rangot szerzett számára.

Ekkor már európai hírű költő, IX. Károly király meglátogatta croixvalli apátságában és udvari költőjévé tette, majd felkérte egy francia mitologikus hősköltemény megírására. A La Franciade-t Ronsard kedvetlenül, parancsra írta, töredék is maradt. A király halála felmentette vállalása alól. A vallásháborúk idején a költő kezdetben békéltető szerepet játszott, később, hívő katolikusként, pamfletjeiben többször összecsapott a hugenottákkal, majd, megriadva a Szent Bertalan-éj tömeggyilkosságától, szakított az aktív politizálással.

Idős korában Helene de Surgeres gyújtotta újabb szerelemre, hozzá írt szonettjei költészetének újabb csúcsait jelentik. Az öregedő ember melankolikusan búcsúzik az élettől, amelyet senki sem dicsért nála érzékibben. Őszinte hangja a halál közelében olykor Villont idézi. 1585. december 27-én halt meg Saint Cosme Les Tours-ban. sírját a kolostorban az 1930-as években találták meg.

Ronsard tudatosan teremtett olyan költészetet, amelyben az érzéki ihlet a tudós kísérlettel együtt jelent meg. Lírájában a reneszánsz ember természet- és életszeretete, racionális világszemlélete kapott hangot. Formai tökéletességre való törekvésével és az antik hagyományok élesztésével a klasszicizmus előfutára volt, de a romantika is legfontosabb elődjének vallotta, Ronsard és du Bellay műveiben ismerve fel saját előzményeit. A költői nyelvet az elvont gondolat érzékletes kifejezőjévé tette, feltárta a szavakkal ki nem mondható, de mindenki által érzett belső valóságot. Talán ez az oka, hogy művét két évszázadra elfeledték, s csak a XIX. század ismerte fel újra nagyságát. Verseinek kiadása igen bonyolult filológiai feladat, a számos változat miatt eltérő szövegű és beosztású kiadások szövege többnyire az 1584-es gyűjteményen alapul.