» Franciaország » Île-de-France
A párizsi Louvre-ról beszélve a szuperlatívuszok csak úgy ömlenek. A mintegy 18 hektáros kiállítási területtel és több mint 13 kilométernyi folyosóval ez a világ legnagyobb múzeuma, nem is beszélve arról, hogy a leglátogatottabb is, éves látogatószáma jelenleg megközelíti a kilencmilliót. Kétségtelenül ez a legfontosabb kulturális örökségi helyszín Franciaországban, amely az elmúlt évezred nagy részében a nyugati világ domináns kulturális hatalma volt.
Kimerítő méreteivel, őrjítő sorokkal és bevásárlóközpontszerű berendezésével a Louvre-t nehéz megkedvelni. Ennek ellenéra miért is tekinthető még mindig a világ legnagyobb múzeumának, és miért is könnyű megkedvelni.
Ennek fényében íme a Louvre tíz legfontosabb műalkotása.
Leonardo utolsó éveit Franciaországban töltötte, de csak 1519-ben, halála után szerezte meg ezt a titokzatos portrét, amely valószínűleg egy olasz nemesnőt ábrázol, mecénása, I. Ferenc francia király. Ma Franciaország – és vitathatatlanul a világ – leghíresebb festménye, de évszázadokig csupán egy volt a királyi gyűjtemény számos remekműve közül. XIV. Lajos a Versailles-i palotában tárolta, majd a francia forradalom után a Louvre-ba került, és az első világháború előestéjén egy elégedetlen múzeumi munkás által elkövetett, nagy port kavaró lopás után a sztratoszférába katapultálódott. De az állandó ikonikus státusza nem tükrözi szimbolikus jelentőségét: a festmény olasz eredete és francia származása erőteljesen emlékeztet arra a nagy művészeti presztízsátvitelre, amelynek eredményeként Franciaország vált Európa kreatív szuperhatalmává az olasz félsziget helyett.
1830 júliusában a párizsi tömegek spontán összecsapások sorozatát nyílt forradalommá alakították, és X. Károly francia királyt megdöntötték. Delacroix egy hatalmas allegorikus festményen örökítette meg ezt az eseményt, amelyen a barrikádokon egy határozott és földöntúli Szabadság vezeti a párizsiakat a csatába. A római Libertas istennőt idéző Szabadság, aki a francia forradalom idején népszerű sapkát visel, egy sokszínű, örökös párizsiakból álló tömeget vezet, köztük egy cilinderes polgárt, egy utcagyereket és egy reményteljes, elnyomott munkást.
A 2024-es restaurálás során eltávolították a több évtizedes szennyeződéseket és a megsárgult lakkot, így láthatóvá vált a Szabadság mögötti glóriához hasonló égbolt és a lábai előtt zajló erőszak mértéke. De lakk vagy sem, a kép maga kilépett eredeti kontextusából, és Franciaország de facto nemzeti műalkotásává vált.
Ezt a hét láb magas remekművet eredetileg 1505-ben II. Julius pápa sírjához rendelték meg, és halála után nem sokkal készült el. A 16. század közepére Franciaországba került. Miután számos nemes kastélyában megfordult, végül 1794-ben került a Louvre-ba. A hellenisztikus szobrászat dinamikus szenvedését idézi, és úgy tűnik, előrevetíti a későbbi barokk innovációt, amely az extázist a halállal párosítja.
A férfi szépség ábrázolásában kevés riválisa van – kivéve talán a művész saját, egy évtizeddel korábban készült Dávid-szobrát.
Ezt a szépséget, amelyet 1820-ban egy farmer fedezett fel a görög Milos szigetén, és amelynek karjai az elmúlt évezredek során valamikor eltűntek, Aphrodité istennőnek tartják. A szobrot XVIII. Lajos királynak ajándékozták, aki aztán a Louvre-nak adományozta. Akkoriban a restaurátorok fontolgatták a karok visszahelyezését, de végül úgy döntöttek, hogy nem teszik meg, ami ma már zseniális márkaépítési lépésnek tekinthető. Karok nélkül a szobor arca és törzse olyan lenyűgöző és jellegzetes módon kerül előtérbe, hogy gyorsan a Louvre egyik legnépszerűbb látványosságává vált – és visszatekintve a modernizmus egyik első ikonjává.
Az 1930-as években a Milói Vénusz hivatalosan is szürrealista átalakításon esett át, amikor Salvador Dali bizarr fiókokkal díszítette saját változatát.
Raffaello barátjának, az olasz humanistának és írónak, Baldassare Castiglionének ez az ábrázolása a legcsodáltabb reneszánsz portrék listájának élén áll. A művész néhány vászonműve közül ez az egyik, amely kifinomultságot áraszt. A piramis alakú kompozíció hangsúlyozza Castiglione együttérző és kíváncsi tekintetét, míg szinte monokromatikus ruhájának pompája finoman ellensúlyozza kék szemeit. A
XIV. Lajos 1665-ben, néhány évtizeddel Franciaországba érkezése után szerezte meg, és ma a Louvre magas mennyezetű Grande Galerie-jában, az olasz mesterművek hosszú folyosóján látható.
Bár munkásságának nagy részét Rómában töltötte, a normandiai születésű Nicolas Poussin (1594-1665) a francia klasszicizmus legkiválóbb képviselője volt. Az ancien régime, a francia forradalom előtti időszakban ő volt az egyetlen francia festő, aki hazájában az olasz és holland művészekkel vetekedett a presztízsért. Ma legnagyszerűbb műveinek nagy része a Louvre-ban található.
Míg a Tél, amely a Teremtés könyvében szereplő Noé özönvizét idézi, sokáig a négy ciklus közül a legfontosabbnak számított, a Tavasz talán a legjobban kifejezi Poussin klasszikus és keresztény stílusok ötvözését. A négy festményből álló ciklus együttesen a művész legjelentősebb alkotásának számít.
Az önmaguk dicsőítése a francia uralkodók második természetévé vált, mégis egy olasz betolakodónak kellett megmutatnia a franciáknak, hogyan kell ezt csinálni. A firenzei Palazzo Pitti-ben született Marie de' Medici Franciaországba jött, hogy feleségül menjen
A firenzei Palazzo Pitti palotában született Marie de' Medici 1600-ban Franciaországba jött, hogy feleségül menjen IV. Henrik francia királyhoz. A király 1610-ben történt meggyilkolása után régensként szolgált fiatal fia, XIII. Lajos mellett, aki később megvetette és végül bebörtönözte őt. Végül 1642-ben, 67 évesen száműzetésben halt meg. Az 1620-as évek elején azonban, amikor fia haragja egy rövid időre alábbhagyott, megbízta Peter Paul Rubenst, akkori Európa vezető festőjét, hogy 21 hatalmas történelmi festménnyel és három portréval örökítse meg eddigi életét. Marie viharos, sőt szégyenletes történetét barokk pompával teli, kiterjedt látványossággá alakítva, az ép ciklus a múzeum egyik büszkesége.
Rubens koronázási ábrázolása kiemelkedő, Marie alabástromszobor alakja, akit a Jólét és a Gazdagság szárnyas alakjai kísérnek, elhomályosítja koronáját. Ez egy másik, a Louvre-ban található, extravagáns önreklámot célzó művet idéz fel: Jacques-Louis David Napóleon koronázása (1805-07) című festményét, amelyen a 10 méter széles festmény megrendelője, a kis termetű francia császár látható, amint a Notre Dame-ban megkoronázza magát. Marie-hoz hasonlóan, ragyogó profilja is elhomályosítja saját koronáját.
A 2012-ben megnyílt, üveggel fedett Cour Visconti ad otthont a Louvre iszlám művészeti gyűjteményének, a múzeum legújabban kialakított fő részlegének. Ez a bonyolult bronz oroszlán Spanyolország középkori Al-Andalusából származik.
Ez a kidolgozott bronz oroszlán Spanyolország középkori Al-Andalusából származik, és kufi írással, az arab kalligráfia egyik legrégebbi formájával van díszítve. A tudósok nem teljesen értenek egyet annak eredeti funkciójáról, de a széles száj arra utalhat, hogy vízköpőként használták. Egyesek úgy vélik, hogy a farkát mozgathatták, hogy jelöljék az idő múlását. A Louvre a ritka és díszes műalkotást a Cour Visconti jellegzetes tárgyaként népszerűsítette, amikor megnyitotta az új teret.
A francia-katalán festő, Jacint Rigau-Ros i Serra – sokkal ismertebb nevén Hyacinthe Rigaud – négy generáció Bourbon-házi tagját ábrázolta. És bár számos európai hírességet festett meg, a genovai dózétól a lengyel III. Ágostig, legnagyobb teljesítménye ez a sokszor másolt ábrázolás volt, amelyen a 63 éves, hatalmának csúcsán álló XIV. Lajos látható. Koronája a bal oldalon, az árnyékban rejtőzik, Louis pedig számos díszítéssel, köztük egy pazar liliomos köpennyel, amely felhúzva mutatja meg egykori táncos lábait, és egy oroszlánszerű parókával királyi és mennyei megjelenést kölcsönöz neki.
Az ancien régime vezető női művésze, Vigée Le Brun körülbelül 20 portrét festett Marie Antoinette-ről, köztük egyet, amely 1783-ban megrázta a Salont, amikor a hírhedten pazarló királynőt egyszerű muszlin ruhában ábrázolta. A ruházat ismét provokatív elemnek bizonyult ebben a későbbi önarcképben, amelyen egyetlen életben maradt gyermekével látható. Stilizált görög stílusú ruhában, amelyet egy hírhedt neoklasszikus témájú partin viselt, Vigée Le Brun a mű kompozíciójában egy impozáns piramist idéz meg, amely egyben a gyermeki szeretet gyengéd ábrázolása is.
A művet nagyra becsülő, néhai művészettörténész és regényíró, Anita Brookner két nagy művészeti irányzat határán helyezi el, és „romantikus érzéssel átitatott neoklasszikus képként” írja le.
|
Értékeld te is!