Tátika vára

Magyarország egyik legkorábbi magánvárát a Tátika nemzetség építette még a tatárjárás előtt. Akik nem riadnak meg, ha egy-egy szakaszon fel kell mászni a domboldalra - érintetlen természetvédelmi területen kanyargó utakon juthatnak el a várromhoz, amelynek tornyából gyönyörű kilátás nyílik.

A várat IV. Béla elkobozta, és a heggyel együtt a veszprémi püspöknek adományozta. Zlandus a régi várat megtartva a vulkáni kúp tetején egy másik várat emelt, amelyek a későbbi évszázadokban a király birtokába kerültek.

A Balaton-felvidéken a rommaradványok nagy részét a XVII. században átépítették, de a Tátika megmarad igazi állapotában.

A középkori várromhoz az Országos Kéktúra útvonalán haladva juthatunk el.

Keszthely környékének legizgalmasabb, legnagyobb kora vaskori lelőhelye Zalaszántó mellett, a Tátika vár alatt található. A Sümeg felé vezető utat környező réteken tizenhárom sírhalom látható, az erdő mélyén pedig a kora vaskor időszakára, a Krisztus előtti 7-6. századra keltezhető csaknem 290 halomsír találtható.

A középkori vár alatt - a Tátika alsó platóján - több hektár kiterjedésű kora vaskori erődített földvár található. A túra útvonala a Tátika várba is elvezet, ahol a középkori építmény maradványait is megtekinthetik az érdeklődők.

A vár története

A Zalaszántó és Bazsi közötti Hidegkútpuszta felett emelkedő vulkáni hegykúpon, annak keskeny gerincén ma már csak az egykori belső vár észak falából áll egy hosszabb szakasz, a vár többi részét az összeomlott falak törmeléke fedi. Hencz Antal és Berg Károly építészeknek a Rómer hagyatékban megmaradt felmérési rajza szerint 1860 körül még megállapítható volt, hogy a hegycsúcson nagyméretű torony, ahhoz kapcsolódó palotaszárny, előtte keskeny és hosszú udvar, az udvar délkeleti sarkában kaputorony alkotta a várat. Giulio Turco 1569-ból származó távlati rajza ettől eltérő formával, kerek külső tornyokkal ábrázolta Tátikát, amelyet akkor gerendából készített palánk vett körül. A 19. század közepéről több ábrázolása is ránk maradt, ezeken a palotaszárny falait még magas formában ábrázolták.

Tátika hegyén nem a ma romjaiban látható volt az első vár. A 13. századi adatok Tátikán két várat említenek. Az első 1248-ig az annak nevet is adó Tátika nemzetség birtokában volt, és amikor abban az évben hosszú pereskedés után azt Zaland veszprémi püspök megkapta, az erről szóló okevél szerint nem a hegy csúcsán állt, mert felette emelkedett a Várad-hegy. A per előzménye az volt, hogy a Zaland birtokában levő Szántót, a mai Zalaszántó elődjét a tatárjárás idején a várat birtokó Tátika kfosztotta és lerombolta. Tettéért - amelyet a veszprémi püspökség birtokát képező Erek falujának kirablásával tetézett - IV. Béla krály ellene küldte Zala megye seregét, azt azonban Tátika szétverte. Az ezt követő krályi ítélet a várat a hozzá tartozó három faluval együtt a püspöknek ítélte, az időközben meghalt Tátika rokonai azonban nem adták át. Az ebből adódó újabb per 1248-ig tartott, akkor a várat a nádor seregei vették be és átadták Zalandnak.

Zaland 1248 után a vár feletti Várad-hegyen új várat építtetett és 1262-ben ott is halt meg. Az új vár már 1256-ra készen állott. IV. Béla krály ebben az évben kelt okevele arról szól, hogy Zaland a püspökség vagyonából építtette mindkét várat, igazgatásukat pedig testvéreire bízta, akik őt kizárták belőle. Az uralkodó újabb ítéletlevele értelmében Tátika két vára visszakerült a püspökhöz, ak a következő évben a veszprémi püspökségre hagyta azokat végrendeletében. Zaland halála után a rokonsága újból elfoglalta, és csak krályi erővel lehetett elvenni tőlük. A püspökség 1266-ban kapta meg végleg a két várat Szántóval, Nyiráddal, Szóccel és Egerszeggel együtt.

A 13. század végén Benedek veszprémi püspök vádja szerint Tátika várát Lukács zalai ispán és rokona, Apor mester tartotta elfoglalva. Mindketten a környéken birtokos Pécz nemzetség tagjai voltak a Dunántúl nyugati felét kezükben tartó Kőszegiek hívei. A veiül folytatott évtizedes per 1341-ben ért véget, amikor I. Károly király Tátika alsó és felső várát a veszprémi püspökségnek ítélte, de azonnal el is cserélte vele a Kál-völgy falvaiért. A század második felében Tátikát Nagy Lajos király adományozta el a Laczkfiaknak Rezi várával együtt; a két vár 1378-ban már az övék volt. 1397-ben, Csáktornyai Laczkfi István bukása után ismét a királyé, 1400 körül azonban Zsigmond hű katonájának, Scharfenecki Jánosnak, három év múlva a Marcaliaknak, 1406-ban Eberhard zágrábi püspök királyi főkancellárnak és rokonainak az Albenieknek adományozta.

Eberhard halála után, 1419-ben Gersei Pethő János zalai ispán kapta tisztsége mellé, később több, egymást követő birtokos, majd 1438-tól véglegesen a Pethók vára lett Rezivel, Keszthellyel és a két vár uradalmával együtt. Ettől kezdve három évszázadon át volt az övék Közben a 13. századi perek okeveleinek vélt vagy tudatos félremagyarázásaképpen a veszprémi püspökök többször is igényt tartottak Tátika várára. 1459-ben és 1485ben Vetési Albert püspök tilatakozott a Pethók birtokása ellen, 1494-ben ifjabb Vitéz János püspök fegyveres hadával el is foglalta a várat és még 1504-ben is folyt az ebből származó per. Ebből a időből származik a várról szóló egyetlen részletesebb adat: 1490ben említik a vár kapuja feletti szobát.

A veszprémi püspökkel Mohács után ismét kéleződött a vita és 1538-ban Kecseti Márton újból elfoglalta a várat, elvive onnan a Pethők, sok zalai nemes, valamint több somogyi és zalai pálos és ferences kolostor oda menektett kincseit. Tátikát 1549-ben, Kecsetinek a püspökségből való távozása után kapták vissza, akkor azonban már a török portyák fenyegették a vidéket. 1561-ben királyi parancsra látogatta meg Keszthellyel együtt Gyulaffy László, hogy jelentést tegyen, melyiket érdemes erősíteni a török ellen. Ezután a kiterjedt Pethő rokonság újabb királyi parancs értelmében 16 főnyi őrséget tartott a várban, megjegyezve, hogy annak megtartására ostrom esetén elégtelenek. A vár védelmére a kis számú őrség valóban nem volt megfelelő, ennek köszönhető, hogy 1589-ben egy nagyobb török portyázó sereg váratlanul bevette és felgyújtotta. Ettől kezdve lakatlan rom.