A 295 éve született Casanovának se pénz, se szerelem nem volt elég

Giovanni Giacomo Casanova 1725. április 2-án született Velencében, felvett nevén Jean-Jacques Chevalier de Seingalt (Seingalt lovag). Diplomata volt, kém, szerencsejátékos, spekuláns, szélhámos és nőcsábász. Szülei vándorszínészek voltak, egy ideig a Szent Ciprián papneveldébe járt, innen botrányos magatartása miatt kizárták, majd katona lett Konstantinápolyban, bíborosi titkár, lantos, hegedűs és csodadoktor Velencében. Megmentette egy Bragadin nevű szenátor életét, s attól kezdve évekig kabalával szédítette és belőle élt.

1750-ben Lyonban szabadkőműves lett, majd Párizsba, Drezdába, Prágába és Bécsbe utazott. Európa városaiban nemesek és polgárok, írók és művészek között forgolódott, járt Magyarországon is. Bejáratos volt a legmagasabb körökbe, műveltségét, sokoldalú, sajátos tehetségét, emberismeretét latba vetve, társadalmi és szerelmi téren egyaránt egyedülálló sikereket ért el.

1755-ben visszatért Velencébe, ahol gátlástalan örömhajhászása, pazarló életmódja és adósságai szemet szúrtak a hatóságoknak. Erre az időszakra, ifjúkorára esnek legismertebb szerelmi kalandjai is: Krisztinának, a „falusi hercegnőnek” a története; Henriette, a magyar katonatiszttel utazgató titokzatos úrihölgy, Casanova egyik igazi nagy szerelme; a C. C-vel és M. M-mel, a neves velencei családokból származó muránói apácákkal átélt fordulatos események.

Magas kapcsolatai sem segítettek, az inkvizíció fekete mágia, szédelgés, vallástalanság, hamiskártyázás és szabadkőművesség vádjával perbe fogta, és öt évi börtönre ítélték. 1756-ban, 15 hónap múltán megszökött a hírhedt Ólombörtönből. Ez tulajdonképpen a Dózse-palota vékony ólomlemezekkel borított tetőzete alatti cellákat jelentette. A még súlyosabban elítélt rabok az épület alsó szintjén, a tengervíz által félig elöntött cellákban sínylődtek. A Sóhajok hídja a szomszéd épületben lévő további börtönrészekbe vezet át.

Ez a kaland komoly "verbális tőkét" jelentett számára, mindenütt ezt mesélte, kiszínezve és eltúlozva, s mindenki tőle akarta hallani a történetet. Csakhamar ismét Párizsba ment, megszervezte a királyi lottót, mely hatalmas hasznot hozott a kincstárnak. Maga is nagy vagyont szerzett, egyebek közt legnagyobb "művével": okkult szédelgéseivel befont egy madame d'Urfé nevű gazdag és előkelő hölgyet, s elhitette vele, hogy a kabalisztikus számok hatására hetvenhárom évesen teherbe esik.

Casanovának azonban semmi pénz nem volt elég, hitelezői elől csakhamar menekülnie kellett, Dél-Németországba, majd Svájcba utazott. Itt találkozott Voltaire-rel, akivel szemben szellemileg alulmaradt, s ezt nagy kudarcként élte meg.

1764-ben II. Frigyes porosz király Berlinben a hadapródiskola tanárává akarta tenni, ő azonban továbbutazott Rigába, Szentpétervárra, majd Varsóba. Egy párbaját követő botrány után ismét menekülnie kellett és Spanyolországban talált oltalmat. 1774-82 között ismét velencei tartózkodási engedélyt kapott és a város inkvizíciójának kémkedett, majd egy pamfletje miatt újra kiutasították. Ezután három év nyomorúság várt rá, nagy pártfogók, uralkodók már nem fogadták, Európa összes rendőrsége nyilvántartotta, tömlöc, bolondokháza, kórház, adósok börtönefenyegette. 

1785-ben megismerkedett a cseh Karl Josef Waldstein gróffal, a nagy Wallenstein leszármazottjával, aki felfogadta könyvtárosnak duxi kastélyába. Itt nyugalomban élte le utolsó 13 évét, és franciául megírta a század enciklopédiáját, híres Emlékiratait (Histoire de ma vie). Duxban, a mai Duchcovban halt meg 1798. június 4-én.

Casanova halála előtt unokaöccsére bízta az értékes dokumentumot, amelynek sorsa regényességben vetekszik a szerző valóságos kalandjaival. A család némi pénzért 1821-ben a lipcsei Brockhaus kiadónak adta át a kéziratot, amely azt egy páncélszekrénybe zárta el. Előbb egy németre fordított változat jelent meg 1822-ben, amelyet később visszafordítottak franciára. A hiteles szöveget először csak 1960-ban közölték. A 12 kötetes francia kiadás nyomán fordították le magyarra is.

Az eredeti kézirat csodával határos módon épségben megmaradt egy lipcsei pincében a várost a második világháborúban ért bombázások alatt.

Műve kordokumentum, gazdag körképet fest Európa szokásairól, a század eredményeiről, gáláns szerelmi kalandokról. Kitűnő megfigyelő volt, másokról pontosan és szórakoztatóan írt, csak azt kell fenntartással fogadnunk, amit önmagáról, erotikus produkcióiról, nagyszerű szerepléseiről ad elő. Írása mintegy 120 hódításáról számol be. A memoárokat nem olvasók számára írta. "Életem történetét írom, mulatságként. Micsoda gyönyörűség visszaemlékezni gyönyöreinkre és milyen gyötrelem visszaemlékezni rájuk! Jól szórakozom, mert az igazat írom" - jegyzi meg egy levelében. Nem az utókor számára állít szobrot magáról, ezért nem is úgy hazudik, mint Rousseau, Chateaubriand és mások. A mű önmagának szól, így emlékezésében is életművész, önzően és gátlástalanul idézi múltbeli örömeit. Az emlékiratok 1774-ben érnek véget, nem valószínű, hogy hanyatlása éveit is meg akarta írni.

Amilyen sokarcú személyiség volt, olyan változatos irodalmi életművet hagyott hátra: írt alkalmi verseket, kritikákat, történeti munkákat, matematikai értekezéseket és színműveket is. Icosaméron című fantasztikus regényével Verne és Wells elődjének tekinthető. Lefordította az Iliászt és szatirikus pamfletben örökítette meg a velencei arisztokráciát.