2022. szeptember 9.

325 éve apokaliptikus csatában szabadult fel Magyarország a török uralom alól

A tét akkora volt, hogy még a szultán is hadba szállt, ennek ellenére a pánikba esett törökök hatalmas veszteséget szenvedtek.


325 éve, 1697. szeptember 11-én vívták a délvidéki Zenta mellett azt a csatát, amely véget vetett a másfél évszázados török uralomnak Magyarország területén. 

A 17. század derekán a Habsburg és a török világbirodalom közötti határvonal Magyarország közepén húzódott, az ország hadszíntér maradt. A kiürült kincstárú, európai hatalmi játszmákkal elfoglalt Habsburgok kerültek minden bonyodalmat a kimerült törökkel, így újra és újra megerősítették a békét a Portával.

Zrínyi Miklós téli hadjárata után 1664-ben a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek óriási győzelmet arattak ugyan, de az ezt követő szégyenletes vasvári béke a török kezén hagyta minden hódítását. Az országos felháborodás a Wesselényi-féle összeesküvéshez, majd a Thököly-felkeléshez vezetett.

Thököly sikerei láttán a török 1683-ban (1529 és 1532 után harmadszor) megkísérelte Bécs elfoglalását, ahonnan I. Lipót császár el is menekült, ám a Sobieski János lengyel király által vezetett felmentő seregektől megsemmisítő vereséget szenvedtek.

A következő évben a váratlan győzelmen felbuzdult Habsburgok, Velence és Lengyelország XI. Ince pápa kezdeményezésére létrehozták a Szent Ligát a török elleni harcra. A Liga seregei először Thököly hatalmát söpörték el, s 1686-ban felszabadították Budát, 1688-ban egy időre visszavették Belgrádot (Nándorfehérvárt), bevonultak Erdélybe. 1690-ben Köprülü Musztafa nagyvezír újjászervezte a török seregeket, amelyek 1691-ben a háború legvéresebb csatájában Szalánkeménnél vereséget szenvedtek Bádeni Lajos keresztény hadaitól. A következő években váltakozó szerencsével folytatódtak a harcok, a döntő évnek 1697 bizonyult.

A Nagy Szulejmán babérjaira áhítozó II. Musztafa szultán személyesen szállt hadba, de a Habsburgok is nagy erőket irányítottak Magyarországra. A 60 ezer fős császári sereget az igen tehetséges Savoyai Jenő herceg vezette, a török sereg létszáma mintegy 70-100 ezerre tehető. A keresztény seregek végül 1697. szeptember 11-én Zentánál, a Tiszán való átkelés közben lepték meg az oszmánokat, akik az átkelést jól kiépített védművel próbálták biztosítani. Savoyai Jenő a kínálkozó alkalmat felismerve ágyúztatni kezdte a hajóhidat, majd sikerült betörnie a védősáncok mögé, a már a túlparton lévő szultán tehetetlenül volt kénytelen szemlélni csapatai megsemmisülését.

A visszavonulási lehetőségtől megfosztott, pánikba esett törökök hatalmas veszteséget szenvedtek, a csatatéren mintegy húszezer holttest maradt (köztük a nagyvezír), tízezren menekülés közben fulladtak a Tiszába. A tizenöt éves török háborút megpecsételő csatában a császáriak mindössze 700 embert vesztettek.

Az eredetileg Erdély ellen vonuló II. Musztafa a hadjáratot félbeszakította és hazatért Isztambulba. Savoyai Jenő nem üldözte, mert katonái elfáradtak, zsoldjuk elmaradt, német szövetségesei pedig maguk is hazavonultak.

A törökök ellenállását megtörte a vereség, már 1698 elején béketárgyalások kezdődtek angol közvetítéssel. A Szent Liga és a Török Birodalom végül 1699. január 26-án kötötte meg a karlócai békét, amely a status quot foglalta írásba, a békével Magyarország nagy részén megszűnt a másfél évszázados török hódoltság.

(c) Franz Eisenhut, Zentai csata, 1897 (c) wikipedia)